Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három boszorkány. Az elsőt hívták Tirrhának, a másodikat Gezilének, a harmadikat Helidónak. De akárhogyan is hívták őket, mind a háromnak egy volt a bánata. Az, hogy nem találtak férjet. Olyan csúfságosan csúfak voltak, hogy sem varázsló, sem mágus, de még sárkány vagy ördögfi sem kérte meg a kezüket.

Elbúsulták magukat a pártában maradt boszorkányok, s elhatározták, hogy ha nem jön a kérő, hát ők mennek utána.

Elsőben is azt cselekedték, hogy elrepültek a legmagasabb hegy tetejére, tanácsot kérni a boszorkányok öreganyjától, aki hegy csúcsán nőtt fa odvában lakott.
- Mit kívántok, mit akartok tőlem? - kérdezte a boszorkányok vénséges vén öreganyja, amikor kérésükre kidugta borzas fejét a fa belsejéből.

- Mi csak azt - felelték nagy alázatosan a fiatalabb boszorkány -, mondanád meg, hogy mikor megyünk már férjhez, és ki lesz a párunk. Legelébb pedig azt, mikor és hogyan találunk rá a jövendőbelinkre, mert már nincs türelmünk tovább várakozni rá.

Abban a pillanatban füst és láng csapott a magasba, és szétterült a fa körül.

- Egyenként lépjetek be hozzám - hallatszott a vénség károgó hangja a füstfelhő és a lobogó láng mögül. - Akkor megtudhatjátok, amire olyan nagyon kíváncsiak vagytok.

Tolongani kezdtek erre a boszorkányok, de végre is Tirrha visszaparancsolta a másik kettőt avval, hogy övé az elsőség, mert ő a legidősebb.

Be is bújt mindjárt az odú belsejébe, és remegve megállt a boszorkányok öreganyja előtt, aki így szólt hozzá:

- Repüld körbe hétszer a világot sebes repüléssel. Ha jól figyelsz, észreveszel majd egy selyemfűvel, ezerszínű vadvirággal borított mezőt, annak közepében egy patakot, patak partján egy leterített subát, azon egy alvó pásztort. Ha megcsókolod, mielőtt felébredne, akkor varázs száll a szívére, kivirágzik benne a szerelem, és menten elvesz feleségül. De el ne fecsegj ebből egy szót se a testvéreidnek, mert akkor holtodig nem mész férjhez.

Örült Tirrha, kiszökkent a fából, táncolt, ugrándozott, azt se tudta, hová legyen nagy vígságában. De hiába faggatták a húgai, a világért el nem árulta volna, miféle tanácsot kapott.

Másodiknak Gezile, harmadiknak Helidó mászott be a fa odvába, a füst és lángfüggönyön át. Hát a boszorkányok öreganyja mindkettőnek szórul szóra azt mondotta, amit a legidősebbnek, s utána, mint aki jól végezte dolgát, nagy elégedetten lefeküdt, kipihenni a fáradtságát.

A három boszorkány pedig nagy nekilendüléssel felugrott a levegőbe, hogy hétszer körülkerítse a világot. Egyik a zöld színű tenger, másik a sárga sivatag, harmadik a fekete sziklák felé repült.

Szálltak, szálltak szélnél sebesebben, hogy minél előbb vőlegényre találjanak. Hát ahogy hetedízben megkerülik a világot, egyazon pillanatban veszik észre a selyemfűvel, ezerszínű vadvirággal borított mezőt, közepében a patakot, patak partján leterített subát, a subán az alvó pásztorlegényt. Azért járt ide, mert megszerette a patak tündérét, s itt nyomta el az álom. Nagy hirtelen leszállottak a boszorkányok, hogy észrevétlen megcsókolják, hát csak összekoccan a fejük a legény piros képe felett. De olyan erősen, hogy majd a nyelvüket harapták le ijedtükben. Akkor vették észre, hogy bizony hárman kínálkoznak menyasszonynak az egy szál vőlegényhez. No meg azt is, hogy a boszorkányok öreganyja mindhármójuknak ugyanazt tanácsolta, a maga mulatságára.

- Menjetek innen, én vagyok a legidősebb, az én hajam a legboglyasabb, az én férjem lesz a legény! - rikácsolta Tirrha.
- De bizony hogy az enyém lesz, mert én vagyok a fiatalabb, az én körmöm a leghosszabb! Károgta Gezile.
- Az én párom lesz ő, mert én vagyok a legifjabb, legszebb, az én orrom a legnagyobb, az én fogam a leghegyesebb! - visongott Helidó.

Kiabáltak, veszekedtek, de sehogyan sem tudtak megegyezni.

Addig-addig lármáztak, marakodtak, míg végül is felriadt mély álmából a legény. Nem volt híján a bátorságnak, de amint meglátta a három csúfságot, mindjárt beléállott a félsz. Hát még amikor meghallotta, hogy éppen ő az, aki fölött civakodnak.
"No hiszen, nekem befellegzett, ha ezek arra késztetnek, hogy közülük válasszak feleséget" - gondolta magában nagy keserűséggel.

Ezenközben a boszorkányok belátták, hogy egymástól meg nem szabadulhatnak. Így azután abban egyeztek meg, hogy megosztoznak a legényen.

- Két napon át az én házam lakója lesz - rikácsolta Tirrha.

- Két napra hozzám lesz hivatalos - károgta Gezile.

- Két napig nálam vendégeskedik - visongott Helidó.

Megijedt a legény, még a haja is égnek borzolódott, amikor meghallotta, hogy nem is egy, hanem három boszorkány akar a felesége lenni, és azon törte a fejét, hogy menekedhetne ki ebből a keserves állapotból. Gondolta, az lesz a legjobb, ha összeveszíti a boszorkányokat. Ezért hát megszólalt kedves, nyájas hangon:

- Szívesen elfogadom a meghívásotokat, tisztelt boszorkányok. De mivel egy hét hét napból áll, azt is mondjátok meg, hármótok közül kinél leszek a hetedik napon?

No lett erre nagy kavarodás a boszorkányok között. Mindegyik magának szánta a hetedik napot. Mivel sehogyan sem tudtak megegyezni, egymásnak estek, Tirrha Gezilének húzta a körmét, merthogy az volt a legfőbb ékessége, Gezile Helidó nagy orrát szorongatta, Helidó meg Tirrha gubancos hajába kapaszkodott. De így sem engedett egyik a másiknak.

Egyszerre csak Tirrhának eszébe jutott valami. Elengedte Gezilét, és derékon kapta a legényt, gondolta, míg a másik kettő egymást tép, addig elinal vele. Amazoknak se kellett több, mindjárt utána iramodtak, egyik a legény kezét, másik a lábát kapta el, s húzták-vonták kétfelé. Kiabált az istenadta, ahogy a torkán kifért, mert attól tartott, még széjjeltépi a három gyönyörűséges teremtés.

Odalenn a patak mélyén ezüsthalacskáival játszadozott éppen a halak tündére, amikor meghallotta a nagy jajveszékelést. Felmerült a habokból, s mindjárt látta, milyen szörnyű veszélybe került a deli szép legény, aki nap mint nap ott ült a patakparton, hogy őt megpillanthassa.

- Miért veszekedtek, és miért cibáljátok hárman háromfelé azt a legényt? - kérdezte a boszorkányoktól.

Amazok mindjárt odafutottak hozzá, és nagy rikácsolással előadták az ő nagy bajukat. Végezetül arra kérték a tündért, tegyen köztük igazságot.

- Szívesen teljesítem a kívánságotokat - felelt a patak gyönyörű tündére. - Hogy többé ne veszekedjetek, a hetedik napon én hívom meg a legényt hínárpalotámba. Mindjárt viszem is magammal, mert éppen a hét hetedik napjában vagyunk. Így azután egyikőtök sem panaszkodhat, hogy a másik kiforgatta az igazságából.

Örült a legény, majd kiugrott a bőréből nagy boldogságában, de nem mutatta, nehogy a három csúf boszorkány gyanút fogjon. Azok meg úgy gondolták, jobb ha a tündér viszi a legényt, mint valamelyik őközülük. Így azután a tündér szép csendesen megfogta a legény kezét, és leszállt vele a patak mélyére. Tirrha, Gezile, Helidó pedig leült a partra, gondolták, majd csak eltelik az az egy nap, és viszontlátják a kiszemelt vőlegényt.
Eltelt a nap, eltelt egy év, öt év, tíz év, de bizony nem bukkant fel a legény. A boszorkányok szólongatták, kiabáltak, átkozódtak, de hasztalan. Végül odanőttek a földbe, száraz, tüskés csalán lett belőlük. S ha arra téved valaki, és nem vigyáz, összeszurkálják, hólyagosra csípik a bőrét vad haragjukban, merthogy mindörökre vőlegény nélkül maradtak. A legény a tündérrel pedig azóta is ott él a patak mélyén nagy vígságban és szerelemben.