Lehet, hogy Boldizsár Ildikó nevével kellene kezdeni ezt az írást, aki nemcsak az egyik vagy éppen a legkiválóbb ma élő magyar mesekutató, de pszichológusként gyógyításra is használja a meséket. Mert a műfaj bizonyos darabjai valóban képesek gyógyítani, hiszen ismernek bennünket. Hőseik ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, amelyekkel mi is. A meseterápia hazai megteremtőjeként ő hozta nálunk divatba az ilyen típusú gyógyítást, s maga is állított össze célzatos gyűjteményeket. Arról persze nem tehet, hogy a divathullámon szemét is úszik. Az egyes könyvkiadók felelőssége, hogy a gyógyítómese-divat farvizén miféle könyveket adnak ki, mivel csapják be potenciális vásárlóikat.

(...)

Elég talán annyit előrebocsátanunk, hogy a mesék sohasem „tanító és gyógyító szándékú”-ak. Tulajdonképpen ebben rejlik legfőbb titkuk. Mert nem a személyiség tudatos, „kioktatható” részéhez beszélnek, hanem a tudatalattit, a magunk előtt is titkolt, számunkra is ismeretlen „én”-t szólítják meg. És azt pedig egy percig se higgyük el, hogy „a könyvben megtalálható mesék segítenek megoldást találni a különböző, kényes élethelyzetekre”. A legfontosabb problémákra ugyanis a legjobb mesék sem tudnak megoldást kínálni. Egy szülő halála vagy egy új kistestvér érkezése eléggé súlyos és kényes élethelyzet, de nincs rájuk megoldás. S a legkiválóbb mese sem tudja visszahozni a házba a halott szülőt, de az új kistestvért sem tudja visszaküldeni a kórházba. Az irodalom, a jó mese abban segíthet, hogy a gyermek egészségesen elviselje, túlélje ezeket a problémákat. Ha közöljük a gyermekkel, hogy milyen gonddal küzd, azzal valójában akadályozzuk, hogy szembenézzen problémájával. Ezért mondja a kiváló amerikai mesekutató pszichológus, Bruno Bettelheim: „Ha pedig megmagyaráznánk a gyermeknek, hogy a mese miért olyan magával ragadó, szétrombolnánk a mese varázsát, ami nagyrészt éppen abból fakad, hogy a gyermek nem egészen érti, miért tetszik neki annyira. Varázserejétől megfosztva a mese már nem képes segíteni a gyermeknek abban, hogy maga vívja meg harcait, hogy egyedül oldja meg azt a problémát, amelyre épp a mesében ismert rá. A felnőttek magyarázatai, bármilyen helytállóak legyenek is, megfosztják egy fontos lehetőségtől, vagyis nem érezheti, hogy egyedül birkózott meg egy nehéz feladattal. Az ember úgy nő fel, úgy találja meg élete értelmét és belső biztonságát, hogy személyes problémáit megérti, és a maga erejéből oldja meg, nem úgy, hogy mások magyarázzák meg neki.” Majd ezzel a megvilágosító gondolattal folytatja: „A mesemotívumok nem neurotikus tünetek, melyeket jobb, ha megértünk, hogy aztán meg is szabadulhassunk tőlük.” 

Érdemes még egy percre visszatérnünk az első könyv ajánló szövegéhez. Mert roppant árulkodó. Újraidézem egy részét: „Minden történetből leszűrhető egy tanulság.” Először is: egy meséből (ha az valóban mese, és nem fabula), sohasem szűrhető le egy tanulság. Minden igazi mese, mint akármilyen más irodalmi szöveg, kimeríthetetlenül sokjelentésű, sokrétegű szövevény, amely képes minden befogadóját másként megszólítani, sőt még ugyanannak a befogadónak is képes más élethelyzetben, más életkorban megint csak mást mondani.

Az ajánló szöveg le is leplezi a legfőbb csalást. Szó sincs benne mesékről, csak tanítani szándékozó történetekről. Éppen ezek azok a didaktikusnak gondolt, hatástalan, (néha a múltból, a tanférfiak irányította gyermekirodalom korából az alsós olvasókönyvekbe is beszivárgó) történetek azok, amelyektől legjobban kellene óvni gyermekeinket, hogy még véletlenül se tévesszék össze ezeket a mesékkel, és egyáltalán az irodalommal.

Bárdos József teljes írása ITT olvasható.

kép:pixabay