Trencsényi László lassan 45 éve követi a honi gyerekkultúra különböző területeit. Ebben a könyvben pedagógiai szemléletű írásait gyűjtötte össze a mindenkori aktuálisgyerekirodalomról.

A kötet fontos kordokumentum, ilyen mélységben és minőségben nemigen foglalta össze senki a gyerekirodalom sajátosságait, jelentős eseményeit, változásait és hiányait. A szerző az egykori szaklapokban megjelent önálló írásokat ábécésorrendben állította össze. Így nagyokat ugrálunk az időben, de az első két-három sorból többnyire kiderül, melyik évtizedben járunk. Ami bizonyos, hogy a gyerekirodalom-kritika mindig is az irodalmi élet mostohagyermeke volt, és Trencsényi László már 1977-ben is feltette a kérdést, hogy „miért nincs a gyermekirodalomnak kritikája?”. 

(...)

Trencsényi László minden sorát áthatja a pedagógiai szemlélet, nem akar és nem is tud kibújni a bőréből, ízig-vérig oktatási szakember, akit a gyerekirodalom-kritikában is az érdekel leginkább, hogy az egyes művek milyen hatással lehetnek a tanulóifjúságra, hogyan volna jó az iskolában kamatoztatni azt a tudást, ami a könyvekben van, milyen módszerekkel lehetne még népszerűbbé tenni az olvasást az iskolások körében. Tette ezt akkor is, amikor a Kincskereső magazin 30 ezer (!) példányban kelt el. Ma már nincs Kincskereső, és a Csodaceruza az egyetlen olyan papíralapú újság, amely irodalmat is közöl. (A Szitakötő is gyerekeknek szól és nagyon színvonalas, de nem csupán gyerekirodalommal foglalkozik.)

Trencsényi László (Édler Eszter fotója)

Az 1990-es években egyre több írás veti föl azt a problémát, hogy eltűnt a magyar gyerekregény, és helyette megjelentek a színes-fényes, olvashatatlan, rosszul fordított, szörnyen illusztrált könyvek. Ez volt a mélypont a honi gyerekirodalomban, de aztán Trencsényi is örömmel számolt be a változásokról, igaz, jóval kevesebb cikk született 2000 után. Olvashatunk hosszú tanulmányokat, rövid szösszeneteket, dicsérő ajánlókat és ledorongoló kritkákat is a kötetben.
Összességében – nincs jobb kifejezés erre – a Gyermekirodalom A-tól Z-ig tanulságos olvasmány. Jobb lett volna, ha kevesebb sajtóhibát találok benne, de ez inkább a kiadó felelőssége. Sajnálom, hogy a fapadoskonyv.hu nem tartotta fontosnak a szöveg gondozását.
Végezetül egy 1973-ban keletkezett írásból (Fóti párbeszéd – A meséről) idézünk, ez lehetne akár ars poetica is:
„A mese ereje: esztétikai élmény. Az öröm, a gyönyörűség, a katarzis komplex együttese. Ennél nagyobb s megtisztelőbb pedagógiai feladata nem lehet! Ne is bízzunk ennél kisszerűbb szoktatási, viselkedési, didaktikai feladatokat a mesére. Ebben a szellemben foglalt állást valamennyi résztvevő. Hogy is oldhatjuk fel a pedagógia és esztétika látszólagos ellentmondását? Az író értse, lássa, ismerje a világot, társadalmat, gyerekvilágot, gyerektársadalmat pedagógiailag is korszerűen – a humánum és aktivitás összetartozó alapelvei jegyében –, s akkor írás közben bátran bízza magát saját költői, alkotó ihletére, tehetségére. Aki írás közben pedagógiai szempontokat keres és illesztget a mesébe, annak bizonyára nem jó a lelkiismerete.” (fapadoskonyv.hu, 2013)

Both Gabi, www.meseutca.hu - Teljes írás ITT olvasható