A mese lehet a játék része, és támogathatja az esti rituálét, ahol a lecsendesedés, a megnyugvás, a nap lezárásának eszközévé válik. Az időpont megválasztásában elsődleges annak mérlegelése, hogy a mese az érzelmi kötelék szorosabbra fonásának szerepét tölti be, így a kötelességből történő mesélés, vagy a szűk időhatárokhoz kötött fantáziautazások haszontalanok, sőt tovább növelhetik a gyerekben a frusztrációt.
A mesehallgatás során a gyermek változatos szerepeket, jó és rossz emberi tulajdonságokat ismer meg, és beleéli magát a mese hősének helyzetébe, ezzel az identifikáció, empátia fejlődik, tágulnak a megismerés határai, bővül a szókincs, fejlődik a képzelet.
A szakirodalom 3 szakaszt különít el:
Első mesekorszak (Borzas Peti- vagy Paprikajancsi-korszak): ekkor saját magáról szóló, kis életszerű történetek érdeklik. Ehhez az egyszerű nyelvi megoldásokat alkalmazó, ma igen népszerű Bogyó és Babóca és Anna, Peti történetek alkalmasak. A népi mondókák, kiszámolók, ritmusosságukkal, dallamosságukkal segítik a beszédészlelést és a ritmusérzéket is fejlesztik, és egyúttal az első irodalmi élményeket is biztosítják.
4 éves kortól következik a tündérmesék, népmesék kora: ekkor már a beleélés, azonosulás, vágyteljesítés kerül a középpontba (hipp-hopp ott legyek, ahol akarok, terülj-terülj asztalkám, stb.). A mesék nyelvezete segíti az idői és téri viszonylatok megértését (ment, ment, mendegélt, hét nap hét éjszaka ment, mendegélt; réges-régen volt, rettenetes régen, stb.). Gazdag magyar és világirodalmi mesekincsből válogathatunk.
Kisiskolás korra jutnak el a gyerekek a kalandos történetek iránti igényhez, melyek már a kisiskolás- és prepubertáskor táguló érdeklődését elégíti ki (a földrajzi felfedezésekről, történelmi eseményekről, jövőkutatásról szóló ifjúsági regények).
