A mesemondó szerepéről Boldizsár Ildikó
2014. szeptember 15. írta: meseterapia

A mesemondó szerepéről Boldizsár Ildikó

afrikai mesemondas.jpgA mese az élőszó művészete, és ez nagy felelősséget ró mindenkire, aki mesét mond. A mesemondás nem prózamondás, hanem tudásátadás, ezért különösen ügyelni kell arra, hogy mit, mikor és hogyan adunk át mesemondóként. Csak az meséljen, aki szereti és élvezi a mesemondást, különben kaotikus és nevetséges helyzetek teremtődnek!

A mesemondás ősi, egyetemes, s minden kultúrában mágikus, rituális jelenség volt, egy jól elmondott mese bizonyos helyzetekben akár az életben maradás egyetlen biztosítéka is lehetett. Például az eszkimók számára a mesék meghallgatása és a beléjük szőtt jó tanácsok átadása-átvétele, majd ezt követően integrálása a mindennapokba, az élet és a halál közötti különbséget jelentette. Az archaikus kultúrában a mese jelen volt azokban a rítusokban is, amelyek azt ünnepelték, hogy az ember átlép életének egyik szakaszából a másikba. A paraszti társadalmakban nem csak munka közben meséltek. A halottakért is szokás volt meséket mondani. Ha valaki meghalt, a legjobb mesemondókat hívták el a tiszteletére, akik a leghosszabb „virrasztó meséiket” hozták el. Az afrikai mesemondók a törzs tagjainak véleménye szerint meg tudják gyógyítani az elmét és boldogságot tudnak hozni. A limba törzsbeliek például azért szeretik hagyományos meséiket, mert szerintük azok a halottaktól maradtak rájuk, s ezért részét alkotják örökségüknek. Azt vallják, hogy a mesemondót a halottak vezetik és a saját szíve tanítja. Az afrikai családok egy-egy örömteli eseményt – például a betegségből való felépülést, a kedves vendéget, a termény jó áron való eladását – még ma is azzal ünnepelnek meg, hogy mesemondás köré szervezett esti ünnepséget tartanak. Ezt a családfő rendezi, és mindenki az ős oltára közelébe húzódik, hogy ő is hallhassa a tiszteletére előadott történeteket és dalokat.

Pusztán a mesehallgatás képes olyan folyamatokat elindítani a lélekben, amit nevezhetünk egyszerűen lélekfrissítésnek. Mesehallgatás után minden könnyebbnek tűnik, s mint a mesebeli királynak, akinek Sahrazád (régebbi nevén Seherezádé) mesélt ezeregy éjszakán keresztül, a mese hallgatójának is megváltozik a kedve, bizakodóbb lesz, elcsitulnak kínzó és negatív gondolatai, érzései, vagyis csökkennek szorongásai és feszültségei. Rettegett Ivánról járja az a történet, hogy nem tudott nyugovóra térni anélkül, hogy meg ne hallgatta volna három vak mesemondóját. Ha a mesemondás manapság is élő hagyomány lenne, nem lenne szükség sem a meseterápiára, sem a meseterapeutára. Ott lenne helyettük az élőszóban elmondott – tehát nem felolvasott – mese, amely mögött ott állna a bölcsességéről híres mesemondó, akikből éppoly nagy a hiány, mint a mesékből.

Forrás: Boldizsár Ildikó honlapja

A bejegyzés trackback címe:

https://meseterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr996694681

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.