A mesepedagógia, naponta ismétlődő mesélés és mondókázás, a pedagógus közös játéka a gyerekekkel, amely minden résztvevő számára örömforrást jelent.
A mesélés-mondókázás és a játék mellett fontos szerepet kap a tánc, a népdal, a népi játék, a mozgás, a kézművesség, az alkotás, a párbeszéd minden formája, az érzékszervek-érzékelés fejlesztése, kapcsolatkeresés a minket körülölelő világgal, a földdel, a vízzel, a tűzzel, és a levegővel.
A mondókákat, népdalokat, találós kérdéseket, népi játékokat a mesehallgatás és a meseértés „előszobájának” is tekintem, ugyanazon a szimbolikus nyelven beszélnek emberről, állatról, növényről, születésről-, életről-halálról, örömről-bánatról, mint a mesék. Segítségükkel, sokkal könnyebb bevezetni a gyermeket a mesei térbe. Ezek a tevékenységek, a gyerekeket a mesék kapujához vezetik, amelyen belépve mindenki megtalálhatja a mese számára érvényes, neki szóló üzenetét.
A fenti tevékenységek célja az is, hogy segítségükkel a gyerek fedezze fel az összefüggéseket a világban, képes legyen ebben a rendszerben önmagát is elhelyezni, képes legyen kapcsolódni másokhoz, találja meg a saját helyét, rendben legyen.
Mesehallgatás közben, egy olyan világba érkezik, ahol nem létezik lehetetlen. Mesét hallgatva, a mesehősök útját járva a gyerek tanul. Új probléma megoldási módokat, új viselkedésmintát. A mesepedagógiában a népmese által nyújtott komplex kapcsolódási modell a mérce, a mesék hőse a minta. A mese a bennünk lévő jóhoz kapcsol, a mesehős minden körülmények között jó marad. (...)
Tovább a mesepedagógiáról ITT olvashat.
